Happy és ÉN

Kedves állatbarátaim!

Kutyusomnak!

HAPPY-t 2014 október 20-án hoztam haza. Boldogságos nap volt. Az első pillanattól kezdve úgy hívtam az "Én kis babám", pedig már akkor sem volt baba csak egy kis szőrős, bajszos négylábú csoki labrador kislány, hatalmas szempillákkal és kristályosan tiszta zöld tekintettel.

Happy az első pillanattól vigyorgott rám. Igen vigyorgott. Van az a sajátos tekintet és nyitott száj, amikor kilóg a rózsaszín nyelve és a pofája szegletébe vándorol. Na ez ejtett rabul azonnal és visszavonhatatlanul. Happy azóta is vigyorog rám és Én is visszamosolygok rá.

Ma már "Gyere Cimbi"-nek hívom és tudom, hogy nem kisbaba, azonban valamivel biztosan több lettem. A mosoly már nemcsak vendég az életemben, hanem családtag lett. Elmúlt a migrén, elmúlt a stressz, elmúlt az aggódás csak boldogság van minden nap. 

A kutyám óriási fazon lett, mondhatnám stílusa van.

Lehet egy kiskutyára úgy tekinteni, mintha a részem lenne? Lehet egy kutyával olyan szimbiózisba kerülni, mint a legnagyobb szerelemmel? Lehet egy kutyus a barátok legjobbika?

Szerintetek létezik köldökzsinór ember és állat között? 

A válaszom: Igen létezik!